Van itt egyáltalán igazság?
Nos, természetesen van. A házasság esetében nagyon egyszerű, ugyanis itt egy férfi egyszer már rámondta az áment egy olyan együttműködésre, ami nem a biológiai természetének megfelelően van kialakítva. Szinte hallom a felhördülést. Szeretem ezt a hangot, úgyhogy megismétlem: igen, a férfinak van egy gyári beállítása, és igen, ez teljesen más, mint amiről a házasság eredetileg szólna. Tehát a férfi helyett a Boldogító Igen pillanatában valaki vagy valami már átvette az irányítást. Ez jobb esetben a szerelem.
Mielőtt a házasokra visszatérünk, szögezzük le, hogy a sima, egyszerű, mezei párkapcsolatban is van olyan, hogy az egyik vagy a másik fél a domináns, vagy – ha ez túl erős szó – jellemzően az ő szándéka érvényesül. Valami rejtélyes okból a nők is, a férfiak is szeretik ezt büszkén csillogtatni, mintha valami nagyszerű és elismerésre méltó dolog lenne: nézzétek, bibibí, én irányítom a másikat, milyen menő vagyok. Az áldott ifjúkor évei után ez inkább úgy hangzik, hogy „pontosan tudom, mit várok ettől a kapcsolattól”, de a lényeg ugyanez: nekem vannak elvárásaim, én úgy akarom intézni, hogy az én álmaimban éldegéljünk ketten, hiszen az a másiknak is jó lesz. Mert én elhatároztam.
Nos: amikor én határozom el, hogy a másik hogyan legyen boldog, az nem szeretet.
Bizony nem. Az ember a kutyájával sem bánik így: nem fogsz kanárieledelt adni szegénynek, ha egyszer ő egy kutya, mint ahogy ő is emberként fogad el téged, nem pedig megkerget, mint a macskát. Úgy közeledik hozzád, hogy abban benne van a lényed teljes elfogadása. (Ennél a párhuzamnál sokszor megkapom azt a kérdést, hogy „te most akkor a kutyával akarod összehasonlítani az embert?” – pedig nem egészen: én a kutya szeretetét hasonlítom össze az ember szeretetével. És azt hiszem, ezen a téren az embernek bőven van tanulnivalója.)
Tehát a szeretet első lépése az elfogadás. Hát ezt ugye nem én találtam ki, mindannyian tudjuk, hogy úgy nem lehet szeretni, hogy „olyan jó, hogy ilyen vagy, legyél már lécci másmilyen”. Innentől kezdve az, aki nem elfogadva szeret, nem úgy szereti a másikat, hogy „az legyen, amit mindketten akarunk”, hanem titokban (és ugyan meddig marad titok?) azt fogalmazgatja, hogy hogyan fogja ügyesen úgy intézni a cselekményt, mintha a másiknak tenne jót, miközben a saját céljai felé halad – az nem szeret, hanem használ. És mivel ezt az oldalt nem úgy hívják, hogy „férfifejtő”, most egy kicsit koncentráljunk a nőkre, a női vágyakra, a női életcélokra.
Nem így a hölgyek!… Nekik ez annyira központi téma, hogy bizonyos idő elteltével minden beszélgetés elhalad a közelében: mi lesz később, mi van az aktuális pasival, hogyan gondolkodik a jövőről, van-e közös jövő, van-e a kapcsolatnak jövője, hová tartunk, mikor kéri meg a kezem, mikor jön már az a rész, amit a filmekben láttunk? Komoly, felnőtt nőktől látunk hajmeresztő halálugrásokat az eldobott csokorért, komoly, felnőtt nők gondolják rémülten azt, hogy semmit sem ér az életük, ha „vénlányok maradnak”, és eleve ez a szó is, hogy vénlány, ijesztőbb árnyékot vet a jövőjére, mint ha azt mondanád, hogy 45 évesen vérszomjas zombivá változik. Készséggel áll elébe, csak közben kérjék meg a kezét.
A házasságok túlnyomó részében tehát érvényesül a nő akarata. Szerencsés esetben nem csak az övé, és itt egy nagyon fontos kutya van elásva – de haladjunk szépen sorban.
Szinte csomagban kapni a háza
A férfi általában nem utasítja el a nők közeledését. Ha van barátnője, akkor is inkább csak mérsékli a tempót: szia, figyelj, nagyon tetszel, de sajnos nem lehetünk közelebbi viszonyban, mert nálam az erre fenntartott 1 db hely jelenleg foglalt. Azért ne szaladj túl messzire, tesszük hozzá halkan, gondolatban. Ez már hűtlenség? Sok nő szerint igen, vannak drámakirálynők, akik imádnak jelenetet csinálni, esetleg oda is perdülnek a beszélgető felek közé, és közlik a másik lánnyal, hogy „bocsi, de ő az én pasim”.
Akármelyik fél zárja is el a másikat a „potenciális partnerek” ( = mindenki) elől, ő bizony a saját akaratát érvényesíti a másik rovására. Amiért mégis a női féltékenység kerül elő gyakrabban mint probléma, az egyszerűen annyi, hogy ez a bezárt élet sokkal kevesebb nőt zavar, mint férfit. Rengeteg nő számára a szerelem, a szeretés netovábbja az, hogy mindenről lemond, hagyja magát korlátozni, alárendelődik – sokszor még szexuálisan is ez hozza lázba. Férfiból jóval kevesebben ábrándoznak hűségben való, békés megöregedésről. Ezért bármennyire is azonosan önző és azonosan elítélni való a két nem féltékenysége, sajnos a jelenség a férfiak életét keseríti meg jobban.
A hölgyek egészen sajátosan tudnak vitatkozni. Ha valakivel éppen összeakaszkodak, és van egy véleményük, sokszor nem azt várják, hogy az igazság derüljön ki, hanem hogy az derüljön ki, hogy ők nyertek, és ha éppen jelen van a párjuk is, elvárják a támogatását. Bizony: ha a barátnőd vitázik valakivel, és te a másiknak adsz igazat, úgy fogja tekinteni, hogy megsértetted, és felmerül benne, hogy már nem is szereted őt. Hiszen ha szeretnéd, megvédenéd. Ő így gondolkodik. Nagyon kevés nőnek fontosabb a korrektség, mint hogy kiáll-e mellette a párja; nagyon kevés nő tud a becsületes, tisztességes vitára egyáltalán odafigyelni, ha közben kétségessé válik, hogy rendben van-e minden a párkapcsolatával. Még hazafelé az autóban is azt fogod hallgatni: „nem hogy kiálltál volna mellettem, MÉG NEKI ADTÁL IGAZAT!”, mintha ez az „igaz” olyasmi lenne, amit adnak, nem pedig valakinek van.
Két fontos esetre hívnám itt még fel a figyelmet: ha a vitapartner nő, akkor nagyon vigyázz. Ekkor ugyanis vagy a barátnőd pártjára állsz, vagy azt fogja hinni, hogy az a másik jobban tetszik – nyíl: őt már nem szereted – nyíl: véged van. A másik jópofaság az, ha a barátnődnek véletlenül tényleg igaza van: ekkor szíved minden meggyőződésével megvédheted, majd továbbra is jár a pirospont, mert természetesen úgy fogja elkönyvelni, hogy szeretésből álltál mellé. Irigyellek azért a csókért, amit hazafelé kapni fogsz az autóban.
Ígértem valahol
Képzeld el, hogy odajön hozzád valaki, és azt mondja: „szia, figyelj, nagyon szeretnék elszívni egy cigit, és nincs nálam, nem tudnál véletlenül adni egy szálat?” – te valószínűleg azt fogod válaszolni, hogy dehogynem, ne viccelj, tessék, és megkínálod. Eddig minden rendben – ez a harmonikus együttműködés esete. Ámde abban a pillanatban, hogy ő diadalmasan odaszól valakinek: „tessék, megmondtam, hogy simán letarhálom egy cigire!”, hirtelen teljesen mást fogsz érezni. Azt fogod érezni, hogy becsaptak, és valószínűleg körülnézel, hátha van valahol egy szeneslapát, pedagógiai okokból, amelyeket itt és most nem részleteznék.
Hát ez volna maga a Különbség. Akárhány célod lehet – de sose legyen olyan célod, ami a másikat irányítja! Arra ott vannak az ő álmai. Inkább tanulj meg szerepelni bennük!
* * * * *
“A nadrág hordása” (ahogy szó szerinti értelemben is) hagyományosan férfiszerepet takart. Ha mégis a nő volt a főnök a házasságban, az komikus helyzetet teremtett, a férjet nevetséges színben tüntette fel. Az asszonyok trükkökre, női praktikákra tanították lányaikat, amelyekkel úgy irányíthatták a férjüket, hogy a látszat megmaradt: természetesen a férfi az úr a háznál, ő hozza a döntéseket, hiszen az a normális.
Aztán a nők is elkezdtek nadrágot hordani, dolgozni, pénzt keresni, szavazni, és a változás a házzasságban is törvényszerűvé vált. A mai értékrend szerint férj és feleség egyenrangú társak, senki nem uralkodhat a másik fölött, együtt döntenek a kettejüket érintő kérdésekben, pont úgy, ahogy Borisz felvázolta. Na de hogy lehet ezt a gyakorlatban megvalósítani? Hiszen két különböző emberről beszélünk, még ha fantasztikus harmónia is van köztük, mindig lesznek esetek, amikor vágyaik, szükségleteik és véleményük ütközik egymással, még ha csak egy olyan hétköznapi dologról is van szó, hogy melyik filmet nézzük meg a moziban. Az együttélés sem habos torta. Egy lakótárssal se könnyű dűlőre jutni takarítás, büdös zokni szétdobálás, vagy éppen fúvós hangszeren való gyakorlás dolgában, pedig ott az érzelmek nem is bonyolítják tovább a dolgot. Időnként elkerülhetetlen, hogy valamelyik fél érdekei érvényesüljenek a másikéval szemben, amennyiben osztoznak ágyon és asztalon. A modern házasság tehát egy csatatér tulajdonképpen, ahol szép csendesen (vagy épp hangosan) folyamatosan harcok dúlnak. A nőknek most hasznára válik az anyukájuktól örökölt fortélykészlet, amivel indirekt módon, észrevétlenül lehet a saját érdekeiket érvényre juttatni, a férfiak viszont nem mennek sokra a korábban jól bevált nyers férfierővel, hiszen aki így próbál felülkerekedni, az tiltott fegyvert használ – az egy erőszakos zsarnok, háborús bűnös. Boldog az a férfi, aki ismeri a csendes, békés, anyu fortélyaihoz hasonló nőmanipuláló módszereket.
Boldog? Álljunk már meg itt egy szóra. Hogy lehet boldog egy csendes (vagy éppen hangos) háború életünk szerelmével szemben? Amit ráadásul nem is egymás ellen, hanem a Szent Egyenlőség Közös Céljáért vív a két fél, de mégiscsak egymás ellen – mintha valami láthatatlan óriásmérleg nyelvét próbálnák két irányból középre tuszkolni, erőből, vért izzadva, különböző fegyvereket bevetve. “Tegnap a te kedvedért néztünk zombis filmet, akkor ma én választok, és kutyás lesz!” Vagyis tegnap te nyertél, ma én nyerek. Tegnap te voltál kicsit boldog, ma én leszek. Mert így igazságos, és így egyenlő!
És akkor ez még a jobbik eset. Mert itt a mérleg mozgásának átlaga valóban középre esik – csakhogy sosem nyugszik meg ott, egy pillanatra sem.
Az ideális vízió szerint – amint azt már a kolléga úrnál is olvashattuk – a modern házasságban két független és szabad ember kapcsolódik össze úgy, hogy mindkettő megmarad teljes egészében, változatlanul, teljes életet élve, mert a másik nem korlátozza, nem manipulálja, hanem elfogadja, ahogy van és amiket csinál, nap mint nap. A célok közösek, de ha mégsem, a társ önzetlenül támogat az önmegvalósításban. Nincs háború, a mérleg azáltal marad egyensúlyban, hogy a két serpenyőjében egy-egy egész, hiánytalan, boldog ember ül.
Ez a látomás tökéletes. Mi is, a férjem és én, megbeszéltük az anyakönyvvezetővel, aki összeadott minket, hogy a saját életünket jelképező gyertyákat nem fogjuk elfújni, miután meggyújtottuk velük a közös életünk gyertyáját. Akkor is ez a kép lebegett a lelki szemeink előtt. Sőt, én már tízévesen elhatároztam, hogy ha férjhez is megyek, külön hálószobám lesz, ami az én birodalmam, ahol teljesen önmagam lehetek és ahol nem zavar senki. Ez nem jött össze, de próbálunk úgy élni, hogy a lehető legjobban biztosítsuk egymásnak a függetlenséget, és a mérlegben ülő két ember egész-ségét. De ez nem könnyű, nagyon nem, főleg ha már nemcsak a filmek kerülnek terítékre, hanem például egy költözés vagy a gyereknevelés módszerei. És a szerelem se fog mindig, minden pillanatban olyan hevesen lángolni, hogy egymás határainak átlépését sorozatosan mosolyogva tudjuk fogadni.
Ha az egyik szeret irányítani, hát irányítson ő, ha az a másiknak is jó. Ha az egyik űrhajós, nem kell, hogy a másik is felmenjen vele a Holdra, hogy minden igazságos és egyenlő legyen. A másik legyen a földi irányítás. A cél a sikeres expedíció, nem pedig a Szent Egyenlőség.
Hiszen azért házasodtunk össze, mert úgy éreztük, szükségünk van egymásra. Mert jó, ha valakivel meg lehet osztani a terheket, a feladatokat, az élményeket, a gondolatokat, ha van egy társunk, aki másképp látja, aki rávilágít, aki helyre zökkent, aki elismer, akit taníthatunk, akitől tanulunk, akinek imádjuk a nyaka vonalát, aki otthonillatú, aki megvigasztal, aki mellénk áll, aki tudja, hogy kell velünk bánni, aki csodál és akit csodálhatunk, akit egyszerűen szeretünk, ahogy van, változtatások nélkül. Aki ha elromlik, mi sem tudunk rendesen működni, úgyhogy boldoggá kell tennünk. A saját szemenszedett érdekünkben.
.
