“Fogadd el önmagad!”

Állandóan halljuk, és állandóan a nők mondják egymásnak. De mi ez a hülyeség? Mit jelent igazából? A nő tényleg nem fogadja el magát, és kintről meg kell bökni, hogy hé, csináljad már légyszíves? Egyáltalán, mit jelent saját magadat elfogadni? Járjuk egy kicsit körül ezt a kérdést.

– Én ilyen vagyok. Imádom magamat. Szeretem magamat. Csodálatos vagyok. – ismételgeti Gabi a tükör előtt, majd elsírja magát. Igen, a plusz három két és fél kiló miatt, amivel az ünnepi mákosbejgli volt szíves megátkozni a fenekét. Ismerős, nem? … Minden csajnál eljön előbb-utóbb a pillanat, amikor talál magán valamit, és hirtelen azt érzi, hogy “Na nem, nem, nem, ezt aztán végképp nem! Ez itt nem én vagyok!” – legyen az bármi, legyen az egy új ránc, egy új zsírpárna, egy folt a bőrön, vagy bármilyen testi rendellenesség, ami tegnap még nem volt ott, vagy tegnap még a tűréshatár másik oldalára esett.

Férfiszemmel ez a dolog elég furcsa. Nézed, és nem hiszed el: most tényleg ezen problémázik?

Egyfelől igen, problémázik. Másfelől nem, nem “ezen”, és pláne nem olyan értelemben, hogy “csupán ezen”. A lányok fejében nincs rend: ha meghúzol egy bojtot, előfordul, hogy van a másik végén egy oroszlán. És összevissza vannak a bojtok, itt éppen egy olyat rángatunk, ami látszólag a külsőről szól, nüanszokról, tökéletességről, perfekcionizmusról. Ha rutintalan vagy, még rá is legyinthetsz: “á, már megint a szokásos női hiszti!”

Piaci krízishelyzet

Eközben odabent rettenetes baj van ám.

A nő ugyanis, szimbolikus értelemben, éppen egy csőd felé tartó vállalatnak érzi magát. Fő terméke (a szépség), amivel a piacot eddig magabiztosan uralta, hirtelen minőségromláson ment keresztül. Most mindjárt az lesz, hogy a vevő észreveszi, és mást választ, átmegy a konkurenciához, márpedig onnan visszahódítani már csak engedményekkel, erős marketinggel, hatalmas áldozatokkal lehet majd. Úristen, most mit tegyünk? Adjunk előre kedvezményeket? Bocsássunk ki hűségkártyát, erősítsük a lojalitást a vásárlóban? Hangsúlyozzuk a termékelőnyöket, adjuk rá a tartalék energiát a marketingre? A nők nagyon jó üzletemberek, azonnal lepereg előttük az összes lehetséges forgatókönyv. És sokszor csak a következményből veszed észre, hogy mi történt valójában. Sokszor a termék változása fel sem tűnik, csak hirtelen szebb a csomagolás, és jár mellé egy ajándék.

Egyszer csak szexisebben öltözik, mint előző nap. Vagy arról kezd faggatni, szereted-e még, és hogy pontosan mennyire. Tesztel, figyeli a reakciót, játszmázik. Megerősítést követel. Mi az ördög bújt ma belé?, gondolod magadban, miközben persze örülsz a kétszer annyi mosolynak, kihívóan elhelyezett csókoknak és érintéseknek, sőt, egy idő után már aggasztani kezd, hogy nincs-e valami nagyobb baj a háttérben. Úristen, megcsal? Összetörte az autót? Azt akarja, hogy kérjem meg a kezét? Be fogja jelenteni, hogy terhes? Mi a fene ez az egész? Aztán úgy döntesz, hogy inkább figyelsz tovább, majd csak kiderül.

Up and down

Nem sokkal ezután – könnyen lehet, hogy nem is utána, hanem már egyből helyette – meg fogod kapni a hullámvölgyet is. Ha nagyon rutinos vagy, és nagyon pozitívan reagálsz a hirtelen megnövelt vonzerőre, akkor lehet, hogy megúszod vagy csökkenteni tudod, de inkább készülj fel rá, hogy nem fogod: egyszer csak mély depresszióba esik. Durcás lesz, ingerlékeny, beforduló, a semmiért rosszkedvű, olyan tüneteket fog produkálni, mintha elutasítottad volna. Előre reagál, mert nem akarja azzal megalázni magát, hogy ez a dolog ténylegesen megtörténik – hogy elhangzik az a mondat: “Drágám, ne haragudj, de így plusz három kilóval már nem tetszel, nem szeretlek többé.”  – Két és fél!, ordítja zokogva, és hozzád vág egy csomó párnát, majd lekuporodik a sarokba, olyan távolságban, hogy pont elérd, és ellökhesse a kezed, és iszonyatos mennyiségű zsebkendőt fúj tele provokatívan eltúlzott hangerővel. Mindez persze csak a fejében történik – amit kint látsz, a karba font kéz, a dacos elfordulás, az csak az árnyéka. Reméli, hogy nagyon is pontosan rajzolta meg neked az árnyékot. Ha nem vennéd észre, éppen utál, Barbara Pease megmondta, hogy a karba font kéz elzárkózást jelent, olvass már a sorok között, te neandertulok.

Szép kis veszekedés tud ebből lenni, ha nem érted, mi történt valójában. Sőt, akkor is, ha érted. A szép kis veszekedés pedig tovább erősíti azt az érzést, hogy nem szereted, és akkor ez egy ilyen ördögi cucc, tudod, amiből nem lehet kijönni.

A szakértő válaszol!

Ezt a jelenséget ismerték fel a női magazinok pszichológusai, pontosabban minden nő ismeri, csak egy csomó ideig nem tudták, hogy mit lehet tenni vele. Amióta tudják, hogy körülbelül semmit, azóta nagyon sok jótanács került forgalomba, hiszen gyógyíthatatlan betegségre bármilyen tabletta egyformán nagyszerű. Ha meg már valamit tenni kell, legalább legyen néhány jó mellékhatás: mondjuk egy a látványos tünetekre, egy meg az eladott példányszámra.

Így alakult ki a “Fogadd el önmagad” szlogen.

A nő alapvetően elfogadja magát, ha valaki elfogadja őt. Ha szeretik, akkor aranyos puha plüssnyuszinak érzi magát, ha pedig nem szeretik, akkor egy szélben sodródó kiürült konzervdoboznak. Mivel van olyan helyzet, hogy emberi lényt hirtelen nem tud honnan előrántani, és tegyük fel, hogy kutyát/macskát/gyerkőcöt (=végtelen szeretetforrást) még nem szerzett maga mellé, máshonnan kell megoldania a dolgot. Itt jön a képbe a magazin (könyv, blog, stb) és a sorok közül mosolygó pszichológus. Egyszerűen valaki kell, aki hiteles személy, és azt magyarázza, hogy “igen, Gabi, TE csodálatos vagy, SZEMÉLYESEN TE, igen, senki más, ez itt Rólad szól”, amiben persze az a vicces, hogy a magazint akárhányan megvehetik, és akkor mindenkinek szól – de nem, ennek dacára a dolog működik.

Működik, mert az olvasó és az író között kialakul egy bizalmi kapcsolat. A sorok, amik szándékosan személyesre vannak fogalmazva, gyógyírként hatnak a sebzett lélekre. Sokszor alkalmazzák a levelezős trükköt: Szilvia, 24, Százhalombattáról, ezt meg ezt írta nekünk, és hát kedves Szilvia, álljon itt most Neked személyesen dr. Mészáros Boglárka válasza. Itt a levél miatt olyan kedvesen, közvetlenül lehet írni, hogy az olvasó egyből barátnőjévé fogadja a Szakértőt, akinek ugye definíció szerint igaza van – ő egy biztos pont, egy olyan pont, ami köré önbizalmat lehet építeni. És szeret, hiszen olyan kedvesen ír. És azt írja, csodálatos vagyok, ó, hát már nincs is semmi baj.

A női önbizalom-helyreállító irodalom végtelen. Napi szinten termelődik, és sosem elég belőle, mert a probléma is örökké megújul: nem ismerünk olyan nőt, aki igazán és véglegesen és stabilan meg lenne elégedve saját magával.

A madzag másik vége

Hogy teljes legyen a kép, nézzük, mit csinál eközben a férfi!… Mi ugye naívan azt gondoljuk, hogy a mi szeretetünk a legfontosabb, ezért ha megnyugtatjuk a nőt két kedves szóval, akkor minden rendbe jön. Az igazság azonban más.

A nő sosem hisz annak, amit mondunk, mivel pontosan tudja, hogy amikor ő mond valamit, az mennyire mást jelent. Ha azt mondod egy nőnek: “drágám, te olyan szép vagy”, nem azt fogja levenni belőle, hogy ő ténylegesen szép, hanem hogy mi valami kedveset akartunk mondani. A tagolt beszéd a nőknek nem információ-, hanem hangulatközlésre való, nem az a célja, hogy tényeket adjon át, hanem hogy benyomásokat keltsen a túloldalon. Ez egyfajta kódolás. Ha elhangzik egy mondat, a másik oldalon dekódolni fogják – tehát világos, hogy ha a feladó nem rejtjelezte ugyanazzal a kulccsal, hülyeség lesz az eredmény.

Olyasmit kell mondani, amiből a nő azt hámozza ki, hogy minden rendben van.

Szerencsére pontosan tudjuk, minek tart bennünket a nő, és ennek megfelelően össze lehet állítani a szükséges mondatokat. Vagyis inkább viselkedést. Az lenne ugye az elmélet rólunk, Epszilon-félmajmokról, hogy mi igazi ösztönlények vagyunk: az igazán fontos dolgok abból derülnek ki, amit önkéntelenül teszünk, mondunk, megnézünk, estébé. Ha pl a nő megkérdezi, hogy finom-e az étel, többet számít az, hogy hány tizedmásodperc múlva hangzik el a válasz, mint hogy igen vagy nem. És még többet számít, hogy megesszük-e mind, illetve kérünk-e repetát – ha azt akarjuk éreztetni egy nővel, hogy ízlik a főztje, akkor nincs olyan, hogy előtte mennyit ettünk máshol, meg hogy beleborult-e a só, hanem meg kell enni, mohón, és utána sóvárogva nézni a fazék felé. Ekkor ő ördögien ügyes megfigyelőként átlát a szitán, hogy bizonyára ízlett, és ez nála minden mást felülír. Hitelesebb, mint bármi, amit mondunk.

Úgyhogy a teendőnk férfiként borzasztóan egyszerű.

Ha látjuk, hogy a szeretetünk elvesztésétől fél, “önkéntelen” gesztusokat kell produkálnunk, amikből az jön le, hogy szeretjük. Ha látjuk, hogy attól fél, nem tartjuk elég vonzónak, jeleket kell adni, amikből ravaszul leszűrheti, hogy de igen. És így tovább. Ez persze nem szabad, hogy az igazság rovására menjen: ha mindenképpen el akarjuk zavarni edzeni, mert tényleg gáz a néhány plusz kiló, akkor tegyük meg, de kizárólag akkor, amikor már teljesen megnyugodott, hogy szeretjük és imádjuk és kívánatosnak tartjuk így is, illetve akárhogy is. Önmagáért. Csak. Holtunkiglan. Ha ez az információ átmegy (ha a saját megfigyeléseiből  kiolvassa, hogy menthetetlenül odavagyunk érte), onnantól bármire képes és hajlandó akár úgy is, hogy meg se szólalunk.

Rövid tanulság

A nő az érzelmeivel csak akkor “fogadja el magát”, ha megfelelő hatással van a férfiakra. Ha ezt helyrebillentjük, onnantól értelmes emberként működik tovább; ha nem, akkor akármelyik csavart próbáljuk meghúzni, mindig két másik kilazul. Ez egyébként a biztos jele az érzelmi válságnak: amikor mindennel baj van, és semmit sem lehet megoldani. Mintha a vizet akarnád megmarkolni, folyik ki mindenhol. Keresd meg a csapot, és zárd el.

A másokra gyakorolt hatás képessége az a tulajdonság, amit a nő a legjobban félt. Akkor és csak akkor fogadja el magát, ha ezzel minden rendben van. Úgyhogy mindig segítsünk neki rendben tartani.

Ugye, Danielle?…
Te hogy látod ezt a dolgot?

———- o O o ———-

„A valódi önbizalom olyan, mint a szikla – se kritika, se dicséret nem ingatja meg” – mondta Buddha.

Ennek fényében a nőkből gyárilag hiányzik az önbizalom képessége, legalábbis ami a külsejüket illeti. Mintha nem is az lenne a legfontosabb kérdés, hogy eléggé megvadulnak-e értünk a férfiak, hanem hogy valami nagyon szigorú felsőbb istenség, mondjuk Vénusz domina kiadása, meg van-e velünk elégedve, elértük-e nála a kellő (tehát a maximális) pontszámot, mert ha nem, akkor rövid úton letaszít minket a Középszerűség Poklának lepusztult és reménytelen sivatagába.

Vénusz ítéletének fokmérői a környezettől kapott visszajelzések. Ezek a kis impulzusok lökdösik a mutatót ide-oda a skálán, de ez egy nagyon finom és árnyalt rendszer, egyrészt nem lök ugyanannyit az anyukánk szava, mint a férfi kollégánké, másrészt ahogy Borisz nagyon pontosan leírja, az „á, csak vigaszalni akar”- értelmű mondatok messze nem érnek fel egy őszinte utánunkfüttyentéssel. Érdekes módon egy másik nő elismerő szava is képes nagyobbat lökni a mutatón, mint a saját párunké, hiszen a másik nő ismeri a követelményeket, míg a párunk nem, ő ráadásul szeret minket, és elfogult.
Amit Borisz javasol, miszerint mindig lökdössük a szeretett nő mutatóját a maximumra, és próbáljuk is meg ott tartani, talán valóban az egyetlen, de akkor is csak tüneti megoldás.

Vénusz arról is gondoskodik, hogy mindig képben legyünk az elvárásait illetően. Plakátokon, magazinokon, filmeken és reklámokon, no meg persze szépségipari termékeken keresztül ismerteti velünk mindenhol és folyamatosan, hogy mi az elérendő és fenntartandó cél. A nő ezeknek hisz, és nem a férfiaknak.

 A férfi véleménye csak fokmérő, megfelelni az Istennőnek kell.

 Vénusz nő, ennél fogva elvárásai nem mindig egyeznek a férfiakéval. Szószólói, a divatdiktátorok és kozmetikai cégek vezetői neki dolgoznak, és nem a férfiaknak. Persze időnként metszi egymást a két elváráshalmaz, de nem mindig.
A nő márpedig az Istennőnek pedálozik, csak azért, mert ő nagyobb és hangosabb, holott nem kap tőle semmi ellenszolgáltatást vagy jutalmat (az mind a szószólóknak megy pénz formájában), csak ígéreteket. Vénusz nem büntet – nincs is rá szükség, az „alulteljesítő” nő alaposan megbünteti saját magát, sőt, gyakran a környezetét is.
Épp ezért a nő már azt gondolja, hogy mindez az ő saját elvárása maga felé. Beépíti magába a külső elvárásokat, sajátjaivá teszi őket. Pedig ezek változnak – ami tavaly szép volt, az idén már ciki, legyen szó a felsőnk színéről, vagy a mellünk formájáról, a lényeg, hogy a nő mindig rugalmasan alkalmazkodik Vénusz szeszélyeihez, bármiről legyen is szó. Mikor egy férfi erre rosszallóan csóválja a fejét, azzal válaszol, hogy ő önmagának akar tetszeni.
Magának akart tetszeni akkor is, amikor fűzőt szorított magára, amikor fenékpárnát kötött fel, amikor csúcsos melltartót vett, amikor rizsporos parókát tett a fejére, és amikor laposságát hangsúlyozta. Mindig, mindenkor up to date volt, és pont azt várta el magától, amit a divat is elvárt tőle.

 Pedig a férfiak elvárásai viszonylag állandóak és könnyen teljesíthetőek, ráadásul jutalom is jár ezért – még akkor is, ha nem maximum pontosra sikerül a vizsga.

 Most mondok valami meglepőt: Vénusz ebben a formában nem létezik.
Ne „fogadd el magad”, hanem ismerd fel saját, valódi elvárásaidat magad felé, és azokat próbáld teljesíteni. Elfogadni csak azt kell, amin nem lehet változtatni, a többi nyugodtan mehet a jobb irányába – ha már ezt a hiúság dolgot belénk oltotta a természet, fordítsuk valami hasznosra.

 Ahhoz, hogy sziklához hasonlatos legyen az önbizalmunk, egészen máshonnan kell a témát megközelíteni. Nem tudom, honnan, még én is lázasan keresem a receptet. Addig is azt javaslom az önmagukban kételkedő nőknek, hogy kezdjék el szeretni a férfiakat. Úgy sejtem, hogy valahol errefelé rejtőzik a megoldás. De erről majd egy másik bejegyzésben.