Hogyan rontja el a férfi a nőt?

Egy nőt nagyon sokféleképpen el lehet rontani. A köznyelv különböző kifejezésekkel él: “elkényeztetni”, “elkapatni”, “elzülleszteni”, “belevinni a rosszba”, ezek mind olyan dolgokra utalnak, amiket mi csinálunk, és a nő lesz tőle rosszabb ember. A férfi általában úgy érzi fair playnek, ha magára vállalja ezeket a bűnöket, és ha egyszer megjelölte magát mint vétkest, akkor nem is gondolja tovább – hiányzik a felelősség átruházásának, görcsös továbblökdösésének alapmechanizmusa. Ha egy férfi rossz, akkor egyszerűen rossz és kész; ha egy nő rossz, akkor valahol egy férfi rosszá tette őt.

Nem nehéz látni, hogy ha egy szabályrendszer így van beállítva, akkor előbb-utóbb felborul a féloldalas súlyozástól. Fel is van már borulva, ha körülnézel, láthatod. De most nem az a lényeg, hogy apokaliptikus képeket fessek erről, hanem hogy segítsek megérteni, miért van ez, és (természetesen) ez is miért nem a nők hibája. A vicc az, hogy tényleg nem – mint ahogy a férfiaké sem, és nincs olyan, hogy “hanem akkor kié”.

Senkié.

Egyszerűen az van, hogy rossznak lenni könnyű. A nők amúgy sem különösebb jellemóriások, lásd a Google keresőben a “férfibecsület” (~ 670 találat) és a “nőbecsület” (5 találat) közti különbséget; és ez nem azt jelenti, hogy ne lenne korrekt nő a világon, meg azt sem, hogy a találatok aránya szerint kevesebb van. Csak azt jelzi, hogy az egyik kifejezés nem alakult ki. Ez pedig azért van, mert a társadalom nem várja el ezt az erényt a nőktől. Ez nem számít, ezért nekik nem jár pont.

Ez viszont felveti a kérdést, hogy akkor milyen is a nő, amikor “még nincs elrontva”.

Hatalom és önmegtartóztatás

Mit várunk egy nőtől, aki korrekt?

Elsősorban azt, hogy ne éljen vissza a hatalmával. Minden férfi folyamatosan érzékeli egész élete során, hogy a nőknek igenis van hatalmuk, és élnek is vele. “Hatalom” alatt ilyenkor elsősorban a szexuális vonzerőt értjük, de ott van mellette a gyengébbeknek kijáró automatikus védelem, amit minden jobb érzésű társaságban meg lehet szerezni (ha kellően elesettnek tűnsz), és ott van ugyanez segítség formájában, ez a “kicsi vagyok, emeljetek fel” effektus, ami a kisgyerekeknek olyan élvezetessé tud tenni bármilyen látványosságot. (Apa nyakában ülve ugyanis ő érzi magát két méter húsznak, és amíg nem akarják letenni, a valós testmagassága eszébe sem jut.) Hatalomnak számít, hogy elsősorban neki hisznek, hogy a kidobó nem őt viszi ki, hanem azt, akire rámutat, és hogy bárkitől szívességet kér, az sokkal nagyobb eséllyel fog segíteni, mint egy férfinak.

Az a nő, aki ezekkel az előnyökkel nem, vagy csak mértékletesen él, végtelenül korrektnek és igazságosnak tűnik. Valószínűleg az is: a kérdés csak az, hogy ez meddig tart. Ott dől el a jellem nagyszerűsége, hogy a – szépen mondom – nemi jelleg teljes kifejlődése után meddig tudja fenntartani ezt az egyensúlyt, és mikor dönt úgy, hogy “F*ck this sh*t, I’ll be a stripper”. Ott eltörik valami. Áldott legyen, akinél sosem törik el.

De lám, a sok hülye férfi mit csinál?… Ünnepli azt, aki sztriptíztáncosnőnek megy, vagy úgy viselkedik, mintha az lenne. Szexisnek tartja a kihívó viselkedést, a nemiség hangsúlyozását. Alig várja, hogy a nő bevesse a bájait, áldozatul akar esni; kifejezetten vágyik arra, hogy felizgassák, még akkor is, ha pontosan tudja, hogy no happy ending, ott fog maradni a mereven lüktető szenvedélyével, a könnyedén kacagó parfümillat pedig eltűnik a sarok mögött. Nem hogy kikérné magának az orra elé lógatott jutalomfalatot, amit úgyse hagynak megenni – még meg is köszöni, és kész újabb köröket futni érte!

Nos, mit akarjon a nő? Maradjon erkölcsös, vagy játssza le minél több udvarlóval ezt a rendkívül szórakoztató meccset? Amiben ráadásul nem kell semmit csinálni, hiszen van olyan szint, ahol még egy csók se csattan el. Ingyen van a bók, ingyen van a figyelem, ingyen van a kedveskedés és a mindenben támogatás! Ingyen van a többiek előtti fényezés, ingyen kapja a kis és közepes szívességeket, és csak azért nem nagyokat, mert ebben a korban még leginkább az osztálytársak imádatát tudja kivívni – de van, aki már 18 évesen megkapja a sportmercit meg a fullos bérelt lakást. A férfiak legszívesebben mindennel elhalmoznák imádottjukat, ennek szinte csak az szab határt, hogy ki mit engedhet meg magának anyagilag.

A könnyű döntés csapdája

Adott tehát egy serdülő lány, a kamaszkor minden problémájával és bizonytalanságával, amelyek helyett minimális befektetéssel önbizalmat, reflektorfényt, felnőttnek kijáró bánásmódot és (akár) életszínvonalat kaphat. VAGY, maradhat szürke egér, akin leginkább a saját korosztálya többi nőtagja fog nevetni: hát te, te meg mit csinálsz ott az iskolapadban, mekkora lúzer vagy, azt hiszed, ebből áll az élet? Mi leszel, könyvelő, ügyfélszolis, személyi asszisztens? Vagy mész a mekibe? Bocs, addig mi fényképezkedünk a Rashid tűzpiros Ferrarijával, meg a jacht fedélzetén, nézd, az vagyok ott én, látod, igen, ott isszuk a pezsgőt, itt meg letérdelt elém és megkérte a kezem – persze nemet mondtam – na, még mindig az iskolapad? Az a frankó? Havi 150 rugót akarsz keresni? És mit teszel ki az ablakba, hogy “jókislány voltam végig”?

Minden, amit egy nő megkaphat, valójában a férfiaktól jön. Jöhetne a nőktől is, de azt nem tudja megszerezni, hiszen fölöttük nincs hatalma. Egy másik nő, egy tapasztaltabb nő nemigen fog segíteni, vagy legalábbis ritkán, ahhoz nem lesz elég a pillarebegtetés. A férfiak viszont ott állnak sorban, és alig várják, hogy fizethessenek – bármiért! Moziba megyünk? A férfi fizet. Étterembe megyünk? A férfi fizet. Hostess kell egy rendezvényre? Valahol egy férfi fizetni fog. Recepciós kell a pult mögé? Valaki, aki mosolyogva fogadja a vendégeket? Azt a mosolyt is férfiak állják, mert a többi férfira (akivel később üzleti kapcsolatba akarnak kerülni) ezzel gyakorolnak jó benyomást. A nő a férfitársadalom legnagyobb értéke.

Hát persze hogy elromlik!

Hát persze hogy használni akarja a legfőbb “jövedelemforrását”. És most nem csak pénzbeli jövedelemre kell gondolni: a bókokat, a többiek előtti rangot is így szerezheti meg a legkönnyebben. Akármilyen tehetséges festő, író, kötéltáncos vagy kézilabdakapus, a legtöbb bókot a nőiességével fogja begyűjteni. Idővel ráérez, hogyan kaphat többet és többet belőle – és ezzel arányosan vesznek el a valós képességei, hiszen minek fordítaná olyasmire a drága energiát, amiből csak feleannyi boldogság jön vissza?

A férfi innentől kezdve szinte csak továbbrontani tudja a nőt.

Utazás a Menthetetlenbe

Nem mondhatja neki azt, hogy “Kérlek, hagyd abba a női vonzerőd próbálgatását, inkább építs valami hasznosat”: ez vérlázító gondolat a nő számára, akkor is, ha még iskolás, és akkor is, ha már komoly felnőtt nő. Méghogy ne legyen nőies! Méghogy ne teljesedjen ki “valódi önmagában”! Ráadásul haszontalannak nevezték azt, amire a legbüszkébb? Chöh! Mit merészel maga. Az a férfi, aki ezt a gombot megnyomja, hamar a süllyesztőben végzi.

Azt sem mondhatja, hogy “Szép vagy, drágám, de azért dolgozni muszáj”: hiába igaz, hiába felel meg a modern trendeknek, hiába áldott jó tanács közép- és hosszútávon, mindig lesz egy szemfüles udvarló a láthatáron, aki megcáfolja. Még csak nincs is nehéz dolga. Elég, ha elhiteti a nővel, hogy le van nyűgözve a szépségétől, és hogy neki ez a mosoly meg ez a pillantás mindent megér. Ezzel felértékel egy olyan valutát, ami a nőnél hegyekben áll otthon, márpedig melyik nő ne szeretne milliárdos lenni? Ráadásul úgy, hogy azt csak magának köszönheti! A józan ész rövidlátását ebben az esetben a bók okozza, közvetlenül és biokémiailag. Kit érdekel, hogy holnap ez a fizetőeszköz értéktelenné válhat? Ugyan, kérem. És jön a reggel, jön a csalódás, jön a bánatos hazatérés. A tanulság sokszor még itt sem helyesen csapódik le: nem az marad meg, hogy hazugság volt az egész, hanem hogy az eleje igaz volt, és aztán valami elromlott. Évek tapasztalata kell ahhoz, hogy az események valódi mintázatával szembe merjen nézni.

A férfi tehát egyetlen dolgot mondhat, ha meg akarja tartani a nőt: “Minden jó így, ahogy van.”  Mert szeretni annyit tesz, mint elfogadni – márpedig elfogadni annyit tesz, mint helyeselni. És ez a csúsztatás annyira apró, hogy még akkor sem vesszük észre, amikor összekötjük a két végét: eszerint szeretni annyit tesz, mint helyeselni? … Nyilván nem, de hát akkor hol a hiba, jaj-jaj, nem találjuk!… Pedig hol máshol lenne, mint az “elfogadni” szó kettős jelentésében.

Ha egy nőt nem akarunk teljesen elrontani (főleg ha mások már elrontották, amire jó esély van), kénytelenek vagyunk tisztázni ezt a félreértést.

Return to innocence

Az ember, amikor elfogadja a másikat, nem azt fogadja el, hogy annak mindene tökéletes. Épp ellenkezőleg. Azt üzeni: “Látom, hogy nem vagy tökéletes, látom a hibáidat. Megértem, hogy ott vannak, és akkor is szeretlek, így egyben, amilyen vagy.” Ez nem jelenti azt, hogy a hibákat nem tartjuk hibának! Még csak azt sem, hogy a hibák egyfajta “velejárói” a másik személyiségének, amiket meg kell őrizni, különben eltorzul az egész, és már nem lesz ugyanaz. Ez talán a legtöbbször félreértett része a pszichológiának. A hibáknak, ha lehet, csökkenniük kell, vagy idővel el is kell tűnniük, mivel a másik is szeret minket, és jót akar. Tudja, hogy a hibák zavaróak, és bizonyos szinten küzd ellenük. Hogy Jack Nicholson legjobban sikerült sorát idézzem a Lesz ez még így se című filmből: “Miattad akarok jobb ember lenni”. Aki szereti a másikat, ezt kell hogy érezze odabent, legbelül.

Magukat a hibákat nem kell szeretni.

A férfiak jelentősen hozzájárulnak a női jellemhibák kialakulásához. De mindazt, amit száz és száz férfi tönkretett, egyetlenegy is segíteni tud helyrehozni: csak két dolgot kell megértetnie a nővel. Az egyik, hogy akármi történik, igazán és szívből szereti; a másik, hogy talán még jobban is tudja szeretni. Nincs az a nő, aki ne keresné meg az ehhez vezető utat, bármennyire el legyen is rejtve. Ő lesz a legboldogabb, amikor rájön, hogy csak néhány régi tévhittel, felvett rossz tulajdonsággal kell leszámolnia – hogy sokkal jobban szerethető volt, amíg nem kezdte hagyni elrontani magát.

Mert alapvetően, eredendően a nők igenis csodálatos kis lények.