A Rideg Világ

Sok férfi nem érti meg, hogy a nő számára a tények mennyire értelmetlen és szükségtelen dolgok.

Eleve az egész állítás úgy hangzik, mint valami abszurd vicc: hát hogyne érdekelne valakit a biztos, kézzelfogható valóság, amikor benne él?… De aki ezt megkérdezi, az elfelejti, hogy a nők egyáltalán nem szeretnek a valóságban élni. Oda maximum problémát megoldani járnak. Aztán amilyen gyorsan csak lehet, visszamennek a saját világukba: az érzelmek, a puha dolgok és a bambiszemmel néző aranyos lények közé. Mert ott olyan jó.

Honnan jön a boldogság?

Mielőtt azt mondanád, hogy “ez gyerekes”, gondolj bele egy pillanatra! Nézd az ő szemükkel, az ő lelkivilágukkal a dolgot! A tényeknek nincs hangulatuk. Mit nyerhet a nő a puszta tényekből? Boldogságot? Nem igazán. A tények leírják a világnak azt a részét, amiért a férfiak úgy oda meg vissza vannak. A tények segítenek, hogy menjen a villamos, meg ne szakadjon le a híd, de hát ezt oldják meg, ugye, ezért ne kelljen már mindenkinek a hülye tényekkel foglalkozni. Ahonnan a boldogságot meríteni lehet, az a valótlan birodalma – amilyen például a mesevilág, a rajzfilmek, a nőknek szóló összes magazin, vagy a lányregényes polcról tetszőlegesen levett Norah Steele kettőspont “Szerelem a Balti-tenger jobb csücske melletti kis rusztikus porfészekben” jellegű remekművek. A boldogság innen jön. A boldogsághoz nem kell igazat mondani, sőt, kifejezetten ajánlatos nem igazat mondani, mert a rideg valóság összetöri a … hát, hogy mondjuk ezt szépen? A romantikát? Az ábrándozást? A képzelet kristálypalotájának gyöngyháztüneménypillangóját? Valamit, mindenesetre, ami nagyon szép, és éterien csilingel, és fáj neki, hogy belerondítasz egy “mindjárt elkésünk”, vagy egy “értsd már meg, hogy tündérek nincsenek” jellegű otromba, koszos, nehézgépipari kijelentéssel.

Gyerekes? Igen.

Ugyanakkor nagyon is praktikus, és tökéletesen érthető.

Egy nő számára a világ egy szolgáltatás, ami eleve adott, és mindig is az lesz. Felesleges tanulni a működéséről – hát hiszen megy az magától!… Nincs meg az a szükséghelyzet, ami inspirálná, hogy többet tudjon meg: nem szerezhet belőle olyan előnyt, ami érdekelné. Mert mi érdekli? Az érzelmek, a figyelem, a vonzalom, a szeretet. Ezeket nem lehet tényekkel megszerezni. Ezekben a tényvilág nem segít – akkor meg mire jó? Megtudni, hogyan működik a kávéfőző? KIT ÉRDEKEL? Kávét főz, és kész. Na és a hűtő? Az meg hűt. Ha kihúzom, nem hűt, ha nincs áram, akkor sem hűt, oké, ennyit elég is tudni, most pedig törődjünk már végre a fontos dolgokkal!

Amiket viszont azonnal meg is kap. A figyelmet azonnal, a szeretetet nagyon gyakran, a vonzalmat is többször, mint szeretné – és igen, egy idő után irányítani is fogja tudni. Na EZ! Ez már hasznos tudomány. “Hogyan érd el, hogy a pasi belédszeressen?” Ez a fontos, nem a kávéfőző! “Hogyan szeretkezz úgy vele, hogy élete végéig a bűvöleted béklyójában vergődjön?” Now we’re talking! Viszik a magazint, mint a cukrot. A nő nagyon is sokat olvas és tanul arról, ami számára a boldogsághoz vezet. Még tudományt is épít köré, hiszen miért ne lehetne valamiben ő is tudós?

Fikció és romantika

A tényekkel való kapcsolat kiskortól kezdve folyamatosan lazul. Annyira, hogy egy gimnazista lány már szinte bármit képes elhinni: hisz a horoszkópban, hisz a Vonzás Törvényében, hisz a harmadik szem létezésében, hisz a PI vízben, hisz az angyalokban – bármiben, ami szebbé teszi a világot. És mivel ezek a dolgok tényleg szebbé tennék, ha léteznének, MÁRPEDIG a létezés nem szükséges ahhoz, hogy úgy tegyünk, mintha léteznének – akkor miért is ne?…

Az emberi érzékelést nagyban képes befolyásolni a szilárd hit. Ha szentül hiszed, hogy egy kályha forró, és véletlenül odanyúlsz, úgy kapod el a kezed, mintha megégetted volna. Csak később gyűjti be az agy a tényleges információkat, hogy mi is történt, és megnyugtatja magát: oké, téves riadó, nem történt semmi, szobahőmérsékletű felületet fogtunk, nincs semmi gáz. De fél másodperccel később még átfut rajtad az előző ijedség hulláma, mert azt már nem tudja visszavonni.

Az ábrándosság védelme

A nőkkel ugyanez van, csak sokkal erősebben, és sokkal inkább pszichés alapon. Ha elhiszik – és el akarják hinni -, hogy valami így meg így van, akkor szabályosan beleborzonganak, hogy “még ha nem is igaz, de milyen szép”, és hosszú-hosszú ideig elzárják a tudatos észlelésnek azt a részét, ami megcáfolná. A horoszkóphívő nő dühösen tagadja a tudományos cáfolatokat, és személyes sértésnek veszi, hogy egyáltalán megpróbálod kirázni a világából. Álmodni akar, te meg fel akarod ébreszteni. Ez személyes dolog, úgyhogy rád fog haragudni, nem arra az ostoba hazugságra, ami a fejében terpeszkedik. És amikor romantikus regényt olvas, ő igenis el akarja hinni, hogy azonos a főhősnővel, és hogy létezik olyan férfi, akit a szerző kitalált (“hát biztosan létezik valahol, hiszen annyi ember van!”), úgyhogy ha kedves az életed, ebben se próbáld megcáfolni. Ne félj, valahol ő is nagyon jól tudja, hogy hazudik magának, de neki ilyen kétfedelű agya van: rá tud hajtani a valóságra egy másik síkot, ami teljesen elfedi az elsőt. És akkor az ott nincs! Szándékosan tudni kezdi, hogy mindaz, amiben hitt, valódi és létező, ellentétben azzal, ami tényleg.

Olyan ez, mint a Mátrixban a piros meg a kék tabletta. A nő mindig a kéket fogja kérni: az illúzió világát, ahol minden rendben van, és nem kell a csatornarendszerben bujkálni. Valójában mi, racionális férfiak, csak sajnálhatjuk, hogy nekünk nincs meg ez a képességünk. Nekünk leerőltették a torkunkon a pirosat, és most már így maradunk. Cserébe, ha már itt vagyunk, segítünk a nőknek bennmaradni az álomvilágban, mondhatni tekerjük nekik a szobabiciklit, hogy mindig legyen áram az illúziógépben.

(Ennyit egyébként arról, hogy a nők gyűlölik a hazugságot – de erről majd legközelebb!)

Nos, Danielle? 🙂

Először is hadd öntsek egy kis tiszta vizet a Borisz tolla nyomán fellobbanó lángokra.

Természetesen férfit is találunk szép számmal, aki hisz olyasmiben, ami nem tudományos bizonyítékokból épült sziklaszilárd alapokon áll, és a hitét kész meg is védelmezni, tűzzel-vassal, ha kell.

Olyan nőt is találunk, aki két lábbal a földön jár, és minden mögött a tényszerű válaszokat keresi. Vagy mert elég sok kijózanító tapasztalatban volt része, vagy mert így nevelték, vagy mert ilyennek született.

Tehát akkor térjünk a tárgyra. A bődületes baromság és hasonló kifejezések helyett én inkább a szubjektív valóság fogalmát használnám. Diplomatikusabb. Elvégre kik vagyunk mi, hogy megmondjuk mi igaz, és mi nem, simán lehet, hogy a tudomány néhány évtized múlva bebizonyítja a tündérek létezését, vagy találnak egy unikornis csontvázat, nem tudhatjuk. Egy filozófus is vitába szállna Borisszal, hogy a párhuzamos univerzumok valamelyikében igenis létezhet az a férfi, aki a romantikus regények borítóján hófehér ingben, lobogó hajjal tartja karjaiban a királylányt.

Maradjunk tehát a szubjektív valóságnál. Vagyis ami „A” szemében marhaságnak tűnik, az „B” fejében valódi és igaz.

“Néha csontvázról álmodok,
csak elindul felém,
jön közelebb, egyre közelebb.
nem bírom tovább, visítok
és felébredek.
– Csak álom volt –
mondja anya.

Mintha sokat segítene,
hogy a szörnyűség itt belül van
és nem ott kívül.”

(Ingrid Sjöstrand: Néha csontvázról álmodok)

Még ha csak az elméjében létezik is ez a „valóság”, az érzések, amiket kelt benne, ahogy hat az életére, az őt körülvevő világra, a pulzusszámára, apróbb-nagyobb döntéseire, ezek a hatások valódiak és kézzel foghatók. Gondoljunk csak a szerelemre. Az egész egy nagy szubjektív valóság.

Probléma akkor adódik, mikor valakinek a szubjektív valósága összeütközésbe kerül az objektív valósággal (ha egyáltalán létezik olyan, ugye, hümmögne a filozófus). Ez utóbbit képzeljük el egy betonfalnak, ami nagy, és erős és megingathatatlan.  (Olyannyira, hogy már-már tény-nek is lehetne nevezni.)

Mi történik ilyenkor? Hogy reagál? Anyatigrisként védeni fogja, ami az övé, vagy megadóan csatlakozik a Nagy Egészhez? Összetörik az igazság betonfalán, esetleg sarkon fordul, megpróbálja áttörni, lebontani egységenként, kikiáltja gonosz démon művének, vagy csodálattal tekint fel rá?

Itt jön képbe a férfiak és a nők közti alapvető különbség, miszerint a nők inkább érzelmi lények, a férfiak inkább racionálisak. Minél inkább érzelmi lény valaki, annál igazabb lesz rá mindaz, amit Borisz leírt. Neki sokkal fontosabb, hogy az érzései rendben legyenek. Azt hiszi, hogy a döntés a kezében van. Hogy azt érez és gondol (igaznak), amit akar. És bizonyos szempontból igaza is van. A betonfalon ugyan nem fog tudni átjutni, de azon belül ő a saját igazságának királya. Amint olyan helyzetbe kerül, hogy át kell jutnia rajta, (mondjuk, például szeretne végre egy normális férfit), tudomásul kell vennie a létezését. Minél többször fut bele ész nélkül, annál jobban fog fájni a feje. Jó esetben egy idő után rájön, hogy stratégiát kell változtatnia, ha nem akar több fájdalmat. Mert a betonfal, az bizony ott marad.

Viszont van egy csodálatos tulajdonsága: amint elfogadjuk a létezését – ajtóvá változik.

Sajnos a tapasztalat az, hogy minél radikálisabban szeretnénk meggyőzni egy érzelmi lényt az általunk objektívnak vélt igazságról, annál kevésbé sikerül. Azonnal támadásnak veszi, és védekező állásba helyezkedik. Pedig utólag mindenki örül, ha felnyitják a szemét! Még hálás is lesz érte, érzi a jóindulatot, amit korábban meg sem látott benne. De ezt okosan kell csinálni. Diplomatikusan. Az ő oldaláról megközelítve. Folyamatosan biztosítva őt afelől, hogy nem hülye. Merthogy ez itt a lényeg: senki se szereti hülyének érezni magát, és így nézni végig, hogy a világa egy kedves darabkáját darabokra zúzzák! Az érzelmi lény erkölcsi rendszerében aki erre kényszeríti őt, az támad, és automatikusan bűnös. Márpedig akkor nincs igaza, és kész. Hogyisne, még csak az kéne, hogy igaza legyen, miközben ilyen gonosz!

Az igazság egyetlen útja, ha a tévelygő maga jut a helyes következtetésre – és külön öröm, ha még a betonfalba csapódás előtt sikerül rávenni, hogy nyissa ki a szemét. De fontos az is, hogy felismerjük, amikor eleve kár a gőzért: nem kell, nem lehet mindig mindenkit megmenteni, vagy ha igen, nem biztos, hogy ez a mi feladatunk.

Nem kell mindig, mindenáron általunk győznie az… igazságnak.